Az igazat megvallva, sokáig nem tudtam megírni ezt a fejezetet. Egyszerűen nem ment, nem jöttek a szavak. És nem feltétlen mondhatnám, hogy a munkám miatt. Persze ott se volt egyszerű helyt állnom és minden energiámat felemésztette az elmúlt fél év hajtása, a rengeteg túlóra, de ha mélyen magamba nézek, akkor bátran kijelenthetem, hogy mindent megtettem, hogy elvégezzem a rám bízott feladatokat.

Sokfelől szembesültem már azzal a feltevéssel, hogy az írás egyfajta terápia a gondok megküzdésére. Ezzel egyrészről egyet értek, hiszen eleve amikor elkezdtem tíz évvel ezelőtt írni, szörnyű mélyponton voltam, és ez a lelkiállapot erősen tükröződik is a történetemben.  Rettentően sokat csalódtam már – és itt nem a férfiakra gondolok, hiszen szerelmek jönnek-mennek, ez ellen nem lehet mit tenni. Csalódottságom forrását leggyakrabban a barátok képezték. Ennyi idő elteltével tudnom kellene már, hogy a barátságok sem tartanak örökké, számomra mégis oly fontosak, hogy csak nagyon nehezen tudok lemondani egy-egy emberről.

Ennek a fejezetnek a befejezéséhez mégis egy számomra nagyon kedves barátom elvesztése segített hozzá. Nekem a barátság mindennél fontosabb, és legtöbbször az ilyen kapcsolataimban szinte csak adok, mindent megtennék a másikért, viszont cserébe nem sokat várok, csupán annyit, mikor a legnagyobb szükségem van rá, álljon mellettem, akármilyen elviselhetetlen is vagyok. Ebben a barátnőmben egyszer már csalódtam, amikor egy ilyen helyzetben cserbenhagyott – vagy inkább nem vette észre, mennyire eget rengetően nagy szükségem lenne rá – mégis megbocsátottam neki, mert úgy gondoltam, hogy kettőnk barátsága fontosabb számomra. Ehhez hozzá kell annyit tennem, hogy van egy elvem, amit eddig még soha nem törtem meg – miszerint nincs második esély. Ha valaki eljátssza a bizalmamat, akkor többet nem engedem közel magamhoz, teljesen elzárkózom. EDDIG… Ő volt az első, akinek megbocsátottam, és ismét közel engedtem a szívemhez, mintha mi sem történt volna. Majd hirtelen, mint egy váratlan pofon, arcon csapott a felismerés, hogy mégsem az, akinek hittem. Akinek hinni szeretettem volna. Újra csalódást okozott, amit már nem tudtam elviselni, ezért megszakítottam vele a kapcsolatot. Furcsán hat, de így a második csalódás után már nem kerültem a padlóra, nem sírtam éjszakákon át a miérteket kutatva… egyszerűen csak mélységes csalódottságot éreztem, és tudtam, hogy Ő már nem az a kedves ember, aki egykor fontos volt számomra.  Néha, gyengébb pillanataimban még elgondolkozok azon, hogy vajon jól döntöttem-e, amikor teljesen kizártam az életemből…

E mellé a nagy veszteség mellé pedig munkahelyi krízis is hozzácsapódott, ahol szintén emberileg csalódtam munkatársban és vezetőben egyaránt. Mégis hirtelen jött botlásomból felálltam, és azt néztem, hogy merre indulhatok tovább, miben lehet segítségemre ez a fordulat.

Ha mindez nem történik meg, akkor elveszítettem volna a célomat, ami igazán fontos számomra. De hála az érzelmi válságnak, újra rátaláltam az utamra, mely az álmaim felé vezet, és csak megerősítettek abban, hogy az égvilágon semmi nem tántoríthat el tőlük. Ha letérek az útról, akkor az élet egy jókora fenékbebillentéssel jelezni fog, hogy eltévedtem, nagyon is rossz irányba haladok. És persze a rossz dolgok ellenére tálcán kínálja a megoldást, csak elég erősnek kell lenni ahhoz, hogy meglássuk azt. Szerencsésen meglovagoltam a változás szelét és így libbentem át a 2015-ös évbe. A múlt év fájdalmai még próbálnak vissza-visszarántani, de miután sikerül végleg elsimítanom háborgó érzelmeimet, újra csakis előre tekintek, hogy megvalósíthassam az álmaimat. Melyek közé nem titkolván jelen regényem is tartozik.

Az élet telis-tele van meglepetésekkel, olykor jókkal, olykor rosszakkal, mindenkinek meg kell találnia az események mélységében húzódó üzenetet és ezek tudatában a maga javára alakítani a jövőt! J